Kristályváros címmel  nyílt kiállítás Kósza Sipos László műveiből a Szentendrei Képtárban

A vendégeket, Kassai Hajnal a Ferenczy Múzeumi Centrum igazgató-helyettese köszöntötte.

Gyürk Dorottya, Szentendre Város  kulturális alpolgármester rövid bevezetője után Kosinsky Richárd művészettörténész  rövid, tömör, érthető megnyitóbeszédével nyitotta meg a kiállítást.
A kiállítás kurátora: Muladi Brigitta, művészettörténész volt.

Kosinsky Richárd megnyitóbeszéde itt olvasható:

Kósza Sipos László „…a legszentendreibb szentendrei festő” – fogalmazta meg Perneczky Géza 1968-ban, néhány évvel a festő emigrálása előtt, mikor még csak 25 éves volt. Megismerni, ki- és szétbontani, újraszerkeszteni, majd átrendezni, de még inkább átformálni egy várost – még akkor is, ha olyan emberléptékű, mint Szentendre – egy teljes (és egyenes) életút művészi programja.

Kósza Sipos László archetipikus gondolkodású művész volt, akinek Szentendre mindent átható alapélménye; az ahhoz fűződő kapcsolata egzisztenciális mélységű volt. A művész számára a város egy eleve adott, de alakítható, absztrahálható valóságot biztosított – amely ezért logikus, inherens módon hordozta magában a formai kérdéseket. Mindezt egy olyan művészeti tradícióba ágyazva tehette meg, amelynek Kósza Sipos egyszerre volt örököse, valamint kívülállója. Képein ott van Barcsay konstruktív szemlélete, Vajda transzcendensre való nyitottsága és Korniss vizuális nyelvezete. De ez mind közhely annak, aki már egyszer is végignézett Kósza Sipos alkotásain.

Mert az eddigieken felül van még ott valami más, valami több is. Első pillantásra is kitűnik, hogy a festő nem szereti a zavaros dolgokat, már korai munkáiban is könnyen felfedezhetők a síkban megtartott formák határozott irányvonalai. Ezek később ugyan ívekké lágyulnak, de kép-, és ezért a tekintetet formáló szerepük nem veszít éléből. A városi környezet kemény vonalai, geometrikus alakzataihoz és többnézőpontúságához; majd az 1970-es évektől előtérbe kerülő, a természetet idéző finomabb vonalhálózatokhoz is elemző módon fordul oda a művész, kibontva a belső struktúrákat. És míg az előbbinél határozottan épített kompozíciókkal találkozunk, addig az utóbbit egy nem látható gondolat, néha csak sejthető uralma ír le.

Talán igaza lehet Szabó Júliának, mikor Kósza Sipos László szentendrei látványait szimbolikusan kezeli. Nem EGY város szimbóluma, hanem a festő László élménye róla – bár Szabó Júlia nem ebbe az irányba gondolkodott tovább. Szentendre, minden jelentésével együtt a magyar művészet történetében, a festő egzisztenciája. Egy gondolat, egy élmény, amely idővel megfakul és ettől átalakul azzá az ősélménnyé, aminek Kósza Sipos is mutatja nekünk.

A kristályprizmán keresztül felvillantott töredékek halk szavúak, visszafogottak – mintha egy fátylon keresztül szemlélnénk. De egészüket tekintve mégis súlyosak, határozottak, nehezek…

A Kisváros rétegzettsége és erőteljes színei Németh Lajos szavaival „a dombra olajosan felkúszó város” élő képét adja: látványt mutat, tényleges tapasztalatot, ahol a ritmus adja magát, a szerkezet ráömlik a nézőre. A homogén háttér – már ha beszélhetünk ilyenről – erős kontrasztba és síkba helyezi az emlékképet: még egyértelműbben elénk helyezve, felmutatva Kósza Sipos struktúráját.

Idővel azonban a színek homogenizálódnak, az emlékek megkopnak. Elférnek a mellényzsebünkbe hajtogatva, miközben kitöltik gondolatainkat. Az élek ellágyulnak; az organikus formák egymásba fordulva, hullámozva egy folytonosan létrejövő, szekvenciákra épülő, a tekintetnek kényelmes rendszert szőnek – olyan útvesztőt, ami mindig önmagunkhoz vezet vissza.

Kósza Sipos László alkotásain a megízlelés után kibontja nekünk Madelein süteményének receptjét, hogy mi is megformálhassuk belőle a magunkét.

A Nagy kristályváros fehérjei és kékjei belülről fénylenek, magukat bontják ki, és ahogy kicsapódnak a felszínre jegecesednek ki. Szinte érezhető a megszilárduló felületek recsegése-ropogása, mint a repedező jégtábla, a kristályok érces vagy tiszta pengése. A tekintet mindenen megcsúszik, megbicsaklik és könnyedén siklik az egyik sokszögről a másikra, végigkövetve a festő diktálta ösvényt. Kis tisztásként, majdnem az aranymetszésben kiszerkesztett fehér mezőben pihenhetünk meg – de csak egy pillanatra.

A festmény egyfajta gyűrött térképként, puzzle-szerűen mutatja nekünk az egyszerre szilárd és tűnékeny, egy színhangulatban megtartott struktúrát. Talán nem is illenek össze a részek, talán nem is így következnek egymásra. Sokszor széthajtogatott (emlék)kép ez, amely itt-ott már meg is kopott, lepergett, hiszen sokszor vette elő a festő. Minden szegmensből, egymásra felelgető kristályból kibontható, felépíthető az egész. Kósza Sipos műveinek átható nyugalma csak a felszín: alatta mint a gleccser, vagy ahogy a fűszál nő, de minden mozgásban van, volt és lesz.

A kiállítást végül Passuth Krisztina, talán még ma is valamelyest aktuális mondatával nyitom meg, miszerint Kósza Sipos László „egész életében nem érte el, hogy őt megillető, valamelyest rangot jelentő önálló kiállítása legyen akár Magyarországon, akár később, élete második felében, Németországban.” Talán ezzel a kiállítással is sikerül ezt helyreállítani.